Egy lányt figyelek unalmamban. Hallottam róla dolgokat. Egyesek imádják, mások a szakadékba is belöknék... Van, aki szerint megjátszós, van aki a vezéregyéniség szinonímát használja. Én egy apró szösznek látom egy óriási világban. Csapkod, kapaszkodik, próbál jófelé repülni, de túl nagy neki ez az élet. Folyton beleragad a bogáncsokba, nem bír el a nagyobb szöszökkel, és ha nem kap fényt, elveszti szivárványszínét. Most is már csak halvány kékes színei próbálnak életben maradni. Nevetséges látvány. Szánom is egy kicsit. Bizonyára látja ezt a tekintetemen, mert kékes-szürkés színéből vörös fény izzik. Mérges. Én csak ne sajnáljam őt... Pedig annyira szánalmasan néz ki. Takarja arcát, összehúzza magát, csak néha robban ki, és olyankor is csak lángoló tekintetét villogtatja, mint a dühös farkas vicsorát... Nevetek rajta. Sírni kezd. Sajnálni kezdem. Erre megint mérges. Megunom. Otthagyom a tükröt.
