In Memoriam...

Fáj a fejem. Fáj a szemem. Néhány hangot hallok. „Jól vagy?” – kérdezik. Dehogy vagyok. Hogy lennék. Ilyen szarul még soha nem voltam. Új élményben van részem, ezt az érzést még soha nem kellett átélnem. Kár. Talán most jobban ismerném, ha előtte már kaptam volna ízelítőt. Bambán bámulok a tükörbe, „Te jó ég!” – dörmögöm. Olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom. Belenézek a tükörképem szemébe. Tényleg ennyire sírtam? Na, kampec a kemény-csaj image-nek... Áh, hülyeség. Szarok rá. Ha kellene, plázadöggé változnék, hogy megváltoztathassam, ami történt, de nem lehet. Elködösödik a szemem. Emlékképek jutnak eszembe, nagyon régiek, már szinte el is felejtettem őket.

Kis koromban látom magam, elsős, vagy másodikos lehettem. Már nem tudom. Suli után a szemben levő napköziben maradtam. Hirtelen az is eszembe jut, hogy mézes kenyér volt az uzsonna. Igazából nem voltam napközis. Papámat vártam, aki kivételesen megkért, hogy maradjak ott, míg értem jön. Dolga volt. Nem messze, de a rossz lábaival lassan tette meg a plusz utat. Mire rájöttem, mit csinálok, már rég összekoszoltam magam. Végülis, ez természetes velejáró, ha a homokozóban fetrengek. Mikor megláttam a koszos ruhát, megijedtem. Tudtam, hogy Papa nem bánt majd. Nem is kiabálni fog, csak megcsóválja a fejét, és annyit mondd: „Most ezt miért kellett Vivike?” Emlékszem, majdnem elsírtam magam, mikor ezt kérdezte. Azt hittem, utál. Olyan hülye voltam. Szerencsére, Papa megfogta a kezem, és így mentünk haza. Otthon megint az a finom, papa-féle tea várt. Imádtam. Rengeteg dologra rászoktatott még kiskoromban. A teára, a Sport szeletre, az angol nyelv érdekességére, az olvasásra, a Beatles-re, és általában a jó zenei stílusokra. Rendre, és illedelmességre akart tanítani, több-kevesebb sikerrel. Szerettem vele élni. Szerettem, hogy senki sem ehetett a szobában, de ha anya elment dolgozni, nekem behozta a TV elé a tejbegrízt. Imádom a tejbegrízt. Most hánynék tőle.

A következő kép, ugrás az időben. Negyedikes, ötödikes, talán hatodikos lehetek. Papa részeg. Anya ilyenkor rosszallón nézett rá. Az apját látta, alkohollal a kezében. Én ezt nem tudtam elhinni. Nem akartam. Mindig úgy tekintettem rá, mintha ő csak egy hasonmás lenne, aki helyettesíti Papát, míg alszik. Időnként mindenki elfárad. De aztán felébred. Papa is felébredt, és én megint imádtam. Nézegettem a régi képeket róla. Dobos és énekes volt a kezdetben Jailers, később Victors néven futó zenekarban. A Viktor egy szép név, és valahogy illet Papámhoz, de persze, én sosem szólítottam így. Rádiózott. Remekül főzött, és kínosan ügyelt a ház tisztaságára. A kertje is szép volt, amíg tudta gondozni. Asztalosként végzett, és remekül bánt a fával. A ház több bútorát is ő készítette, és azt a szép sast is ő faragta. Csak az egyik szárny készült el hozzá. Azt hiszem, mostmár örökké befejezetlen marad.

Ismét más kép. Talán nyolcadikos vagyok, Bakonyba készülök a nagybátyámmal. Ilyenkor mindig náluk alszom indulás előtti napon. Papa minden évben nagyon örült nekem, és mindig megkért, hogy maradjak majd pár napot, ha visszajövünk. Bár többször maradtam volna ott. Mindig reggeli várt az asztalon, mire felébredtem. És az a finom tea.

Akkor is épp teáztam, mikor úgy két hónapja, lehozták hozzánk. Akkor már alig tudott feljönni a lépcsőn. Ágynak dőlt, anyukám pedig ápolta. Mindig kért, hogy menjek be hozzá beszélgetni. Próbáltam minél többször, de mostmár úgy érzem, nagyon kevés volt. Az utolsó napokban minden beszélgetés végén sírtam. Mindig mondta, hogy ne sírjak, csak majd később. És persze ne idegeskedjek. Na igen. Minden vasárnap úgy mentem el a koliba, hogy imádkoztam, hogy pénteken még éljen, mikor hazaérek. Kezdetben kijött enni az asztalhoz. Később már nem tudott. Az egyik utolsó beszélgetés során végre el tudtam neki mondani, hogy milyen büszke vagyok rá, hogy az ő unokája lehetek. Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, és addig szorította, míg el nem fáradt. Végig a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ő is büszke rám, és fél, hogy elveszítjük egymást. Iszonyúan fáj az a tekintet. Kísért. És mégis, olyan jó emlékezni rá. Pár hét múlva már muszáj volt bevinni a kórházba. Addigra teljesen lefogyott, apukám vitte a kocsiba. Ott még én takargattam be, átöleltem, és megkértem, hogy vigyázzon magára. Eddigre már csak nagyon halkan tudott beszélni, de hallottam, ahogy azt mondja: „Hát, drágám, nem valószínű, hogy látjuk még egymást.” Sírva mondtam neki: „Dehogynem.” Kiszálltam az autóból, és a szintén síró anyukámhoz mentem. Átölelt, nyugtatgatott. „Tartsd magad, amíg elmegyünk. Ne tedd neki még nehezebbé.” Igaza volt. Nem volt jogom hozzá. Ha ő eddig tartotta magát, nekem is muszáj. Anya ért a kórházi dolgokhoz, mivel régen ott dolgozott. Azt mondta, Papának iszonyú fájdalmai lehettek, de sosem hallottuk panaszkodni. Az utolsó napokon néha felszisszent, de akkor sem mondta, hogy fáj valami. Az autó ablakára tettem a tenyerem. Papa is. Így néztük egymást egy darabig, aztán a kocsi elindult, a kezem pedig elvált az üvegtől. „Tarts ki.” – suttogtam akkor.

Bevitték a kórházba, és megműtötték, nem is egyszer. Papa azt mondta anyukámnak: „A műtét sikeres volt, időt nyertünk.” Pontosan tudta, mi vár rá. Már az elejétől kezdve. Én nem. Elvakított a remény. Többször próbáltam feljutni hozzá, de végül sosem tudtam. Mire neki lett mobilja odabent, az én kártyám lefogyott. Most szombaton mentem volna fel hozzá, de ma, este nyolc után megcsörrent a telefonom. Apa hívott. Mikor letettem, azonnal sírógörcsöt kaptam. Bezártam minden ablakot a gépen, és lementem az infó-teremből. Órákon átzokogtam, hogy miért, miért nem látogattam meg. Megpróbáltam zuhanyzással lehűteni magam. Nem ment. Szétvertem a kezem a csempén. Éreztem magamon, hogy ha lenne egy személy, aki konkrétan felelős lenne a történtekért, megölném puszta kézzel. Ez megrémisztett. De akkor eszembe jutott, ahogy Papa a kezemet szorította. Ismét képes lettem volna ölni.

Mikor kérdezték a többiek, mi történt, miért sírok, kimondtam. Mindenki részvétet nyilvánított. Akkor, Vivienne-ként kimondtam. De leírni nem fogom. Amaru, a művészibb énem, aki ír, rajzol, énekel és álmodozik nem hajlandó ezt elhinni. Nem. Ameddig csak élek, Amaruként nem engedem el. Nem fogadom el, ami történt, csak civilként. Senki sem tilthatja meg, hogy ebbe a kis vigaszba kapaszkodjak. Ő még él. Nem testben, nem itt mellettem, de él. Él a reményeimben, a személyiségemben, az elveimben, a lelkemben, az emlékeimben, és az álmaimban. Él, mert nélküle én nem élnék. Nem mondom ki, mert Vivienne-ként elfogadtam, ami történt, de így, Amaruként leírom: Nagyon szeretlek, Papa.

2009. január 27.