La Li Ho!
Ezt csak akkor olvassátok el, ha nagyon sok időtök van. XD Ja, és még valami: a főszereplő nem az én alteregóm. Benne vagyok a sztoriban, de csak mint mellékszereplő. Na oké... zúzzuk. :D
Girls be ambitious, you know, what I mean...
1. rész
Mikor ezt leírom, már nem tudok visszafordulni. Nem változtathatom meg, ami történt, nem mondhatom azt, hogy nem az én hibám volt… Nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy maradjon valami, egy kis részlet, egy apró, halvány árnyék, ami jelzi, hogy valaha én is érző ember voltam…
- Hé, gyerünk már! Mi lenne, ha igyekeznél egy kicsit? – a bátyám idegesen rámolta az utolsó könyveket a táskájába, de én még nem voltam kész.
- Szabi! Várj meg! Ha itt hagysz, többé nem csinálok neked tejbegrízt!
- Áh… De idegesítő liba… Na jó, de siess már!
Igazából nem érdekelt, hogy a bátyám mennyire siet. Azt akartam, hogy pont akkorra érjünk a kapuhoz, amikor a foci-csapat tagjai is kijönnek. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt az iskolában. Gimnáziumba jártam ekkor, az ikerbátyámmal együtt. Aznap volt a szülinapom, de ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Furcsa, máskor a családom azért felköszöntött…
- Halihó! – a barátnőm boldogan integetett.
- Nocsak, a kis harmadikos ide mert jönni egy negyedikes félisten közelébe?
- Szabolcs, ne játszd magad… a húgodhoz jöttem, mint mindig. – Liza egy karakán lány, és nagyon utálta a bátyám, aki viszont szerelmes belé.
- Liza, tanulsz nálam? – kérdeztem, miközben már a kapu felé nyújtogattam a nyakam. Semmi. Még nem végeztek az edzéssel ezek szerint.
- Persze, de előbb gyere be velem az új butikba. Találtam egy olyan szép cipőt!
- Már megint? Nem kéne másra költened a pénzed? – korholtam cipőmániás barátnőmet.
- Liza, ha megveszem neked, tanulsz velem?
- Szabi, a világ összes cipőjéért sem tanulnék veled. Kopj le. – én persze csak kuncogtam.
Liza a legjobb barátnőm már óvoda óta. Évvesztes, ezért jár egy osztállyal alattunk. Miután kétszer is felképelte a bátyámat, végre odaértünk a kapuhoz. Ahogy sejtettem, a focisok épp ekkor érkeztek meg. Hárman közülük felénk jöttek. Peti, Liza aktuális párja, Krisztián, aki Liza volt barátja, és a bátyám haverja, és Ricsi, aki a bátyám. Ő már nem ide jár, csak lejön az edzésekre.
- Szasz, Szabi! Elrabolhatom a húgod? – vigyorgott Krisztián.
Szokás szerint a borzalmas deszkás cuccait viselte. Komolyan nem tudom elhinni, mi a jó abban, ha a nadrág ülepe a térdénél lóg valakinek?! Az agyonzselézett haját már inkább nem is elemzem...
- El is töröm a kezed! – felelte a bátyám miközben kezet ráztak.
- Hogy s mint, prücsök? – Ricsi megint összeborzolta a hajam….
- Megvagyok, köszönöm. De Krisztiánt leüthetnéd.
- Meglesz, kisasszony! – Ricsi nagyon rendes srác. Ha nem lenne a bátyám, ő lenne nekem a nagy Ő. Szerencsére testvérek vagyunk, és ez sokkal jobb. Nincs min összevesznünk, és mindig itt van mellettem.
Kimentünk a kapun, és itt szét is váltak az útjaink. Ricsi elment a munkahelye felé, Szabi és Krisz a pályára mentek, Liza és Peti pedig az én társaságomban, a butikhoz.
Az új üzlet tényleg ragyogóan szép volt. A cipő, amit Liza kiválasztott, az a cipő volt, amit a tavalyi koncertjén a kedvenc énekesnőm viselt. Egy fekete magas sarkú, fehér strassz-kövekkel a sarkán. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam. Liza kifizette álmaim cipőjét, és boldogan magához szorítva kijött az üzletből. Végülis, ő vette, az övé. Természetes, hogy örül neki. De pont előttem? Tudja, hogy ez miféle cipő… Ő is Chrissie Amergia rajongó. Nagyon szomorú lettem, ám ekkor…
- Tessék. – Liza felém nyújtotta a cipőt.
- De…
- Ugyan már! Szerinted megvenném ezt a cipőt a szemed láttára? Te is tudod, hogy én nem vagyok akkora Chrissie-fan, mint te. Boldog szülinapot, picur.
Azonnal elsírtam magam. Peti zavartan elfordult. Nem bírta az érzelmes dolgokat. Mi viszont úgy öleltük egymást a barátnőmmel, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk, hogy kifejezzük, mennyire fontos nekünk a másik.
Akkor még nem tudtam, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom. Azt hittem, Liza mindig segít rajtam, és semmi sem állhat a barátságunk útjába. Azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk…
2. rész
Néha mindenki tévedhet. Nem csak dolgozatokban, vagy válaszokban. Tévedhetünk akkor is, amikor bizalmat nyújtunk valakinek, akinek nem kéne. Ha valaki kihasználja a bizalmunk, és a félelmeinkkel sakkozva tönkreteszi mindazt, amiben addig vakon hittünk, a legtöbben összeomlunk. Nem voltam soha egy erős jellem. Mostmár az vagyok...
Peti és Liza épp a búcsúcsóknál tartottak, mikor megjelent a bátyám, Ricsi. Csodálkoztam, hisz ilyenkor még dolgoznia kellett volna.
- Szia! Hát te meg ho... – kezdtem volna.
- Ne dumálj, menj be. – Ricsi mérges volt.
- Figyelj, majd holnap reggel jövök, vagy hívj fel este! – kiáltotta Liza, mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött.
A bátyám betuszkolt az ajtón, ledobta a cuccait a földre, majd szinte rázuhant a kanapéra. Idegesen tördelte a kezeit, vagy az inge ráncait igazgatta. Barna szemei vádlón figyeltek, félhosszú haját füle mögé simította, majd rágyújtott egy szál cigarettára.
- V....valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Baj?! Heh... heh... dehogy.
Kínos csend következett. Csináltam két bögre teát, és az egyiket a bátyám elé tettem. Imádja a teámat, most mégsem nyúlt hozzá. Már rég nem gőzölgött, mire megszólalt.
- Mióta vagy szerelmes abba az Ádám gyerekbe?
Kiesett a kezemből a bögre. Valaha még anyától kaptam. Emlékszem, ő maga festette rá a „Picur” feliratot... Ez volt az utolsó ajándéka.
- Remélem, vigyázol rá. Sokáig csináltam.Tudod, hogy nem valami jó a kézügyességem.
Emlékszem, milyen szépen tudott mosolyogni. Angyalnak tartottam őt, egy halhatatlan tündérnek, aki mindig vigyáz rám. Ahogy néztem az összetört bögrét, biztos voltam benne, hogy ez a védelem véget ért. Szinte éreztem, hogy kipukkan körülöttem a védelmező buborék, és mostmár szabad préda vagyok minden átok számára. Hülyeség, de tényleg így éreztem. Láttam magam előtt anyám gyönyörű haját, vékony, mosolyra húzódó ajkait, nevetőráncokkal teli arcát. Nagyon hiányzik. Mindig.
Üres tekintetem a bátyámra szegeződött. Az arca rideg és komoly volt, de a szemében szomorúságot láttam. Nem értettem miért beszél velem ilyen hangon.
- Nem... nem igazán értem, miről... – kezdtem.
- Ne nézz hülyének! Mióta koslatsz utána? – idegesen fújtatott. - Annyira... annyira jó lenne, hogy így rohansz utána? Hogy tetszhet pont az a görény?! A fenébe már... Pont olyan vagy, mint a többi ostoba liba!
- Sajnálom, ha csalódtál. – elcsuklott a hangom.
Nem bírtam visszafojtani a sírást, úgy tört elő belőlem, mint a vulkánból a pusztítás... Ricsi megijedt. Bizonyára nem akart ennyire megbántani. Át akart ölelni, de úgy tettem, mintha hányingerem lenne, és elrohantam a wc-re. Bezártam az ajtót, és leroskadtam a hideg csempére. A fülemben éreztem, ahogy dübörög a vér. Kilég, belég, kilég, belég. Semmi változás. Percekig zokogtam. Már épp lenyugodott a légzésem, mikor Ricsi megszólalt az ajtó túloldaláról.
- Én... Nem ezt akartam, csak... aggódom érted. Nem szimpi nekem az a srác. Együtt edzünk, és tudod.... hát... nem szeretném, ha a húgom vele lenne... mert olyan kis szemét... szóval... na, érted, ugye?
- Persze. – feleltem, és kiléptem az ajtó mögül.
- Ne haragudj, hugi. – mondta a bátyám, s olyan bűnbánást láttam a szemében, amiből tudtam, tényleg szégyenli magát.
- Ne aggódj, nincs harag. – elengedtem egy erőltetett mosolyt.
Ricsi visszarohant dolgozni, én pedig sétálni mentem. Muszály volt egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Nem tudtam, miért félt ennyire Ádámtól... Ugyan én még sosem beszélgettem Ádámmal, de ott voltam többször is, mikor Lizával beszélgetett.
Emlékszem, akkor is úgy időzítettem, hogy pont jó időben érjünk a kapuhoz...
- Haaaa-liii-hóóóó! – köszönt Liza vidáman.
- Üm...Szia. – Peti lépett oda hozzánk, s ekkor még csak udvarolt Lizának. – Ráérsz esetleg? Nyílt egy új cukrászda, és gondoltam...hát...
- Édes vagy, Peti, de előbb beszélnem kell az uncsitesómmal. – igen, Ádám Liza unokatesója. – Mondjuk, ha mázlid van, és gyorsan ideér, akkor elmegyek veled.
- Máris megyek érte! – és Peti már ott sem volt.
Mire elképedhettem volna egyáltalán, már csak a távolodó alakját láttam. Az edzőcipője talpja már-már füstölt, úgy rohant.
- Mondd, hogy csinálod? – kérdeztem.
- Mit?
- Hát, hogy ennyi srác ragad rád.
- Nem tudom. – felelte Liza, s odébb fújta az arcába csúszott hajtincsét. – De már kezd idegesíteni, úgyhogy inkább összejövök ezzel a Peti gyerekkel, hátha akkor a többi békénhagy.
Nem feleltem, pedig megvolt a véleményem erről a hozzáállásról. Sajnáltam Petit. Rendes srác, és nagyon lelkiismeretes. Liza úgy fél éve tetszik neki. Tudom, mert nekem mondta el először. Kikérte a véleményem, hogyan környékezze meg Lizát. Persze fogalmam sem volt, és szokás szerint cserben hagytam valakit, aki számított rám. Jellemző.
- Itt is van. – Peti zihált.
- Szasz, Liz, mi kéne, ha volna? – Ádám is szuszogott, Peti bizonyára futatta visszafelé.
- Csak kérdezni akartam, hogy ráérsz-e holnap este. Anyuék össze szeretnék hozni a családi tini-brancsot.
- Nem biztos... Van egy lány, akinek tetszek, és vele lesz találkozóm.
- Ó, csak nem? Még a végén szerelmes leszel? – Liza jókat nevetett, pedig tudta, hogy szeretem Ádámot.
- Nem, dehogy. Megmondtam neki, hogy semmi nem lesz, de megkért, hogy legalább egyszer menjek el vele sétálni. Nem mondhatom le, biztos sírna.
Eddig jutottam az elmélkedéssel, ugyanis nekem jött valaki. Egy lány.
- Ó, basszus! Öh... ne haragudj... Jól vagy? – kérdezte.
- Persze... csak egy láb volt, van másik. – erre elnevette magát.
- Tényleg sajnálom. Öm... Meghívjalak egy sütire? Itt a sarkon van egy cukrászda. Az... anyukámé.
- Hát... Nem muszály, de nagyon örülnék neki.
A lány mosolygott egyet, és elindultunk. Vicces, Peti is épp egy cukrászdába hívta akkor Lizát.
- És... Megtudhatom, hogy kit gázoltam el? – kérdezte.
- Ó, persze! Bocsánat. Lervay Renáta.
- Dér Debóra. De szólíthatsz Zsebórának is.
Nevetni kezdtünk. Tetszett ahogy beszélt. A sok "Öh" és "öm..." kicsit zakaltottnak mutatta, de az arca teljesen nyugodt volt. Eléggé vadócnak tűnt a bakanccsal és az orrpiercinggel, de jól állt neki. Lilára festett haja volt, s a háta közepéig ért. Nem volt frufruja, de két hajtincsét elöl hagyta, a többit lófarokba kötötte.
- Menj csak be. – intett a cukrászda ajtaja felé.
- Nagyon szép üzlet.
- Szerintem undorító. Na mindegy. Mit kérsz?
- Egy islert. – leültem az asztalhoz.
A mai napig nem értem, miért utálta annyira azt a cukrászdát. A bordó falakon zöld indák kúsztak felfelé, s a plafonon kristályos fedéllel díszített spotlámpák várták őket. A bejárat mellett egy Aphrodite szobor fogadta a vendégeket, s minden sarokban egy-egy váza állt, bennük a legszebb virágcsokrokkal, amiket valaha láttam.
- Az isler a kedvenced? – kérdzte, s letette elém a sütit.
- Igen. – feleltem kicsit megszeppenve.
- Ez mókás. Nekem... Nekem is az volt. – erre felkaptam a fejem.
- Miért csak volt?
- Mert ... öm....csak anyukám islerét szerettem.
- De... ez anyukád cukrászdája.
- Név szerint igen... eh... „Natália Cukrászda”, de anyám... már nem itt dolgozik.
Itt elfordította a fejét. Kifelé bambult az ablakon. Hogy nézett-e is valamit, azt nem tudom, de arra világosan emlékszem, hogy mennyire szép volt a szeme, ahogy a fény tükröződött benne. Ha jó szögben esett rá, bordós-lilának tűnt. Gondolom, alkonyatkor még szebb lehet...
Ez első beszélgetésünk itt ért véget. Vagyis, majdnem itt. Búcsúzáskor elkérte a mailcímem, azt mondta, szívesen találkozna velem újra. Megadtam a címem. Így visszagondolva, nem tudom, jó döntés volt-e. Ha akkor nem találkozom ezzel a lánnyal, lehet, hogy most minden másként lenne...
3. rész
Sokat gondolkodtam már rajta, mi lett volna, ha csak egyszer is másként döntök, mint akkor. Talán, most nem menekülnénk, és talán emlékeznék rá, milyen volt boldognak lenni...
- Meddig húzzuk még? – Liza unottan feküdt az ágyon. Haja kócosan omlott mezítelen vállára.
- Ameddig ügyesek vagyunk.
- Lehet, hogy szakítanom kéne Petivel. Hány hónapja is csalom veled?
- Négy hónap és két hét volt tegnap.
- Pontos, mint a halál. – Liza sóhajtott. – Az a legrosszabb, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom.
- Sosem baj, édesem. Ilyen éjszakák után nekem se lenne.
- Ott a pont. De ez így rohadtul nem jó. Miért pont nálad kell találkoznunk? Bármikor lebukhatunk.
- Csak nem félsz, Liz? – s ekkor benyitottam az ikertesóm szobájába.
Liza meztelenül feküdt Szabi ágyán, a takarót rántotta magára ijedtében. A tesóm mellette, én meg sokkban. Óriásit csalódtam a barátnőmben, legszívesebben ordítottam volna, a fejéhez vágtam volna, hogy mekkora... mondjuk ki, ribanc. De persze most sem volt merszem ezt tenni. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam. A föld felé fordítottam a tekintetem, és zavartan hablatyolni kezdtem.
- É...én... Bocsánat, nem akartam zavarni. - és kirohantam a szobából, át Ricsiébe.
Ricsi a számítógép előtt ült, s egy kicsit sem lepődött meg, mikor berontottam hozzá. Már megszokta. Mindig hozzá megyek, ha valami felkavar. Odahúztam mellé egy széket, és a vállának döntöttem a homlokom.
- Na, mesélj. – mondta mosolyogva.
- Liza... Szabival... és én... de nem akartam!
- Huh... Akkor mostmár te is tudod. – erre felkaptam a fejem.
- Te... te tudtad? Miért nem mondtad el?!
- Mert nem akartam ezt a szomorú szempárt látni. – végigsimította az arcom, majd felállt, s az ablakhoz ment. – Négy vagy öt hónapja vannak így. Én már az eleje óta tudom, de megmondtam Szabinak, hogy egy féreg.
- Miért mentegeted magad? – halkan beszéltem.
- Nem mentegetem magam, picur. – Ricsi édesen mosolygott. – Csak elmondtam, amire kíváncsi vagy. Ne fintorogj, tudom, hogy ez járt a buksidban.
- Már szinte unalmas, mennyire ismersz.
- Ez nem igaz. – Ricsi elém lépett, s az arca pár centire volt az enyémtől. – A világ legérdekeseb kis tündérkéje vagy.
- Nem is. – suttogtam, s lehajtottam a fejem.
- Ne takard előlem ezt a szép arcot. – ujját az állam alá helyezte, s felemelte az arcom.
A másodpercek éveknek tűntek számomra. Ricsi mindig is kedves volt velem, de amit ekkor mondott, az minden eddigit felülírt. A bátyám a szemembe nézett a gyönyörű mélybarna szemeivel, s a szám felé közelítettek az ajkai. Tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de nem tudtam ellenállni. Lehunytam a szemem, kívántam azt a csókot.... De Ricsi a homlokomra adott egy puszit, majd elfordult, s halkan ennyit mondott:
- Kérlek, hugi, most menj ki.
- R...Ricsi...
- Kifelé!
Összerezzentem, és kirohantam a szobából. A folyosón szembetalálkoztam Lizával, de kikerültem. Felkaptam a kabátom, és csak rohantam az első helyre, ami eszembe jutott: a Natália Cukrászda.
***
Debóra annál az asztalnál ült, ahol együtt is ettünk. Mikor beértem, azonnal elbőgtem magam. Nem mondott semmit, csak átölelt, aztán felvitt az emeletre, a szobájába.
Rikítóan fehér szobája volt. Fehér szekrények, fehér fal, fehér ágy, fehér virágok a fehér vázában, fehér képkeretek, és egyetlen egy vörös selyempárna. Nem firtattam, mi az, túlságosan ki voltam borulva.
- Na, mesélj.
Elmondtam neki az egész sztorit, onnantól, hogy Ádámba belezúgtam, Ricsin és Petin keresztül, míg elértem Szabi és Liza viszonyához.
- Huh... Ez tényleg durva. És most?
- Liza volt az egyetlen barátnőm. – szipogtam. – Nem ismerek túl sok embert, mert senkit sem érdeklek.
- Na, oké. Akkor első szabály: ha a barátnőm akarsz lenni, hagyj fel a „nebántsvirág” szerepével. Tessék, öltözz át ebbe. Elmegyünk... ehm... bulizni.
Magabiztosan mosolygott, a kezében egy lila ruhát tartott. Tölcsér ujjai, és hosszú uszálya volt. A hajamat felcopfolta, és egy lila pipőt adott a lábamra. Nagyon szép ruha volt, és biztos voltam benne, hogy neki még jobban állna a lila hajával. De ő szokás szerint egy fekete nadrágban és neccfelsőben volt, ami fölé egy rojtosra tépett piros felsőt vett fel. Fűzős cipője a térdéig ért. Bement egy kis szobába, és mikor visszajött, már két tőr volt a combjára erősítve, és egy fegyver volt a vállára csatolt tokban.
- A...az mi a tokban?
- Egy 9 mm-es Glock P228-as.
Ezt úgy mondta, mintha teljesen megszokott dolog lenne, hogy egy fegyverrel rohangál.
- Miért kell neked ilyesmi?
- Második szabály: ne kérdezz arról, hogy mi a ...foglalkozásom.
- Miért, neked van olyan? – kérdeztem, mire elnevette magát.
- Másodikos egyetemista vagyok. Ilyenkor az ember már dolgozik, ha megteheti.
- Azt értem, de ez a Clock nemtomhányas azért kicsit sok, nem?
- Glock. És ez tart életben.
- Asszem jobb, ha nem kérdezek többet.
- Gyorsan tanulsz. – mondta, kacsintott, majd felkapta a földig érő fekete kabátját, rám egy csuklyás köpenyt terített, és elindultunk.
Mire a stadionhoz értünk, már örültem volna, ha nekem is van egy stukkerem. Ennyi bizarr figurát egyhelyen! Némelyik piercinggel volt tele, némelyik meg tetkóval. És azok a frizurák! Bár az az érzésem, Debi nem ezért hozott magával fegyvert.
- Helló, Naga.
A srác, aki elénk toppant, magas és törékeny testalkatú volt, mégis olyan magabiztosan nézett ránk, hogy elhittem volna, ha azt mondja, félkézzel felemeli az épületet. Vörös szeme mintha a gondolataimat fürkészte volna. Fehér haja derekáig ért, elöl gyengéden omlott mezítelen mellkasára.
- Hattyú, hagyd a lányt. Őt én védelmezem. Tabu, világos? – Debi beszédéből eltűntek a szünetek. Keményen, és határozottan beszélt.
- Hát persze, felség. – a fiú vigyorogva meghajolt, majd rámkacsintott. – Na gyertek, lőttem néhány VIP helyet.
- Ki ez? – suttogtam Debinek.
- A fellépő énekes öccse... Gyerekkori haverok vagyunk. Vigyázz vele, nagy nőcsábász.
- És miért hív téged Nagának?
- Ez szoros kapcsolatban van a stukkeremmel meg a melómmal. Hagyjuk.
Bólintottam. Debi felém tartotta a karját, én pedig belé karoltam. Nem volt kedvem elszakadni tőle ebben a közel sem biztonságos tömegben. Bementünk egy vörös függönnyel takart ajtón. Odabent még két fehér hajú, vörös szemű srác ült, és persze Hattyú.
- Mi ez, valami albínó-raktár?
Nevetni kezdtek.
- Naga, Naga... Miféle barátnőcskéd van neked? Mindjárt sírok a nevetéstől.
A fiú, aki ezt mondta, kicsit magasabb volt Hattyúnál, a haja is hosszabb volt, majdnem a térdéig ért, de a szemét nem láttam a cilindere árnyékától. Fekete selyeming volt rajta. A legfelső gombokat nem használta, le is vágta őket. Izmos lábain szürke kordnadrág simult. Egy pillanatra elfelejtettem Ádámot... Ez a srác hihetetlenül jól nézett ki.
- Kik ezek, Debi? – kérdeztem, mire a cilinderes válaszolt.
- Elnézést hölgyem. – odalépett hozzám, s kezet csókolt nekem. – Szólíts Silvernek. Naga szeretője vagyok.
- Kuss legyen. Nem vagyunk szeretők. – Debi idegesen levágódott egy székbe.
- De azok voltunk, vagy tagadod?
- Silver, nem ezért jöttem.
- Hanem? – a fiú közben a copfommal játszadozott.
- Bulizni jöttünk Caine koncertjére.
- Ez megtisztelő. – mondta a harmadik srác halkan, s felállt.
Az ő haja rövidre volt vágva, épphogy a füle alá ért, de az arcába rengeteg rakoncátlan tincs hullott minden egyes mozdulatával. Fehér ing és sötétzöld selyemnadrág volt rajta, ujjain pecsétgyűrűk csillogtak, fülében különböző, apró díszítésű ezüstkarikák voltak. Az inget kigombolva hagyta, szabad rálátást adva kidolgozott felsőtestére.
- Az albínóknak alapvető adottsága, hogy jól néznek ki? – kérdeztem.
Ismét nevetni kezdtek. Silver átkarolta a derekam, és a szemembe nézett. Vörös szemét sűrű fehér szempilla vette körül, ajkai csábító mosolyra húzódtak.
- Nem, csak mi piszok nagy mázlisták vagyunk. – Debi felé fordult. – Lehetek a hölgy kísérője ma estére?
- Ha beleegyezik, igen. De ha szórakozni mersz vele, szembenézel a stukkerem csövével.
- Ó, eszem ágában sincs ellenedre tenni, kedves kis bérgyilkosom.
Azt hittem, elájulok. Debi felpattant, és ököllel pofán vágta Silvert, aki csak nevetett. Az ütés nyomot sem hagyott rajta.
- Rohadék. – sziszegte Debi, majd rám nézett. – Engeded, hogy kísérgessen ma este?
- Engedjem? – kérdeztem félénken.
- Nyugi. – Debi úgy mosolygott rám, mint az első beszélgetésünk alkalmával. – Nem kell félned tőle. Ma este.
- Akkor igen.
Silver átkarolta a derekam, majd egy páholyhoz vezetett. Debi lement a dühöngő részbe, Hattyú pedig – mint Silvertől megtudtam – Caine egyik táncosa, így a színpadon láthattam viszont.
A koncert óriási volt. Caine hangja betöltötte az egész teret, és mindenki önfeledten bulizott. A legtöbb szám a repülésről, szárnyakról és angyalokról szólt. Silver azt mesélte, Caine mindig is repülni akart. Saját szárnyakkal. Mikor a koncertnek vége lett, Silver Debihez kísért.
- Na, hogy tetszett, prücsök? – kérdezte lihegve.
- Eszméletlen volt! Köszönöm, hogy elhoztál! Még soha nem voltam ilyen helyen!
- Tudtam én, hogy tetszeni fog. Nem a plázadögök világa a tiéd.
Mosolyogtam, és átöleltem. Debi nevetni kezdett. Annyira jó volt. Ott nevettünk együtt, és csak az járt a fejünkben, amit Caine énekelt:
„Ha te velem vagy, semmi sem számít/Szárnyam akár az egekig szállít.”
Annyira boldog voltam akkor. Annyira vakon hittem a tökéletes kis világképemben, annyira nem fogtam fel a pisztoly jelentését, és a szót: bérgyilkos...
4. rész
Silvert sosem fogom elfelejteni. Nem azért, amit értem tett, hanem azért, amilyen volt. Egy örökké illedelmes úriember, aki tökéletesen bánik az adottságaival, tudja, mit akar egy nő, és semmit sem bánt meg soha. Én ilyennek láttam, de közel sem biztos, hogy ez volt az igazi énje. Azt senki sem ismerte, talán Debi... Talán ezért hagyta el... Talán még a nagy Naga is félt attól a gyönyörű szempártól...
- Nos, nekem ideje hazamennem. – mondtam, s elindultam a kijárat felé, de Silver elkapta a karom.
- Hazavihetlek? – kérdezte, s a szemembe nézett.
- I-igen...
A motor halkan búgott, Silver haja pedig lobogott a szélben. A nap vörösre festette az ég alját, s szinte éreztem, ahogy minden lelassul, mintha a nappal együtt eltűnne az élet is. Olyan gyönyörű volt.
- Tudod te egyáltalán, ifjú hölgy, hogy kivel barátkozol?
- Egy énekes testvérével. – válaszoltam, mire elnevette magát. – Hé, mi olyan vicces?!
- Hát ez aranyos... Nem magamra értettem, hanem Nagára. Nem a legjob társaság egy ilyen törékeny liliomnak, mint te. – "Liliom"? Ez a csávó leragadt a középkorban...
- Szerintem nagyon kedves lány. – mondtam sértődötten, bár éreztem, hogy neki van igaza, és Debi nem teljesen az, akinek én ismerem.
- Tényleg az. Csak ne légy az ellensége, mert akkor nem sokáig fogsz élni.
- Mi lenne ha világosan megmondanád, amit akarsz?! Fegyverek, rock-koncert, te bérgyilkosnak nevezted, mégis mi ez az egész?! – sírni kezdtem.
Silver leparkolt az út szélére, elővett egy kendőt, és letörölte a könnyeim. A csipkézett kelme finoman simogatta az arcom. Nehezebben kaptam levegőt, és hirtelen nem létezett más csak a kelme simogatása, és az a mély, bársonyos hang, amellyel hozzám szólt.
- Attól tartok, ha elmondom neked, Naga megöl engem. Legalábbis megpróbálja. Ha ő hal meg, sírni fogsz, ha én halok meg, nem tudlak jobban megismerni. Egyik sem tetszik túlságosan. – édesen mosolygott.
Visszahajtott az útra, és ismét éreztem, ahogy a szellő belekap a hajamba. Furcsa. Sosem hordom összecopfolva a hajam. Mondjuk, ha már itt tartunk, estélyi ruhát és köpenyt sem veszek fel túl sűrűn, de hogy őszinte legyek, egészen tetszik. Így legalább nem érzem magam közönségesnek Silver mellett.
- Tényleg Debi szeretője voltál? – kérdeztem, de nem mertem ránézni.
- Igen. Legalábbis afféle. – erre felé fordultam.
- Ezt hogy érted?
- Naga nem épp az a lány, akinek szüksége van szeretőre. Mikor megismertem, elsős gimnazista volt. Utált engem, de valamennyire vonzódott hozzám, mert állítása szerint titokzatos vagyok. – ahogy ezt mondta, egy pillanatra halkan kuncogott, majd ismét megkomolyodott az arca. – Másodikban az apja meghalt, és ő egyedül maradt. Szomorú volt és törékeny, én pedig kihasználtam. Találkozgattunk két-három hónapig, aztán egy nap közölte, hogy nem kér belőlem. Én még egyszer megpróbáltam magamhoz ölelni. A Glock csövét néztem az arca helyett. Azóta nem nagyon próbálok közeledni felé.
- De szereted még, nem?
- Mi sosem szerettük egymást. Vágytunk a másikra, ez igaz. Mindketten amolyan tiltott gyümölcs vagyunk a másik számára, de sajnos a testiségeken kívül nem igazán értjük meg egymást. Én a hölgyeket kedvelem, ő viszont egy amazon. – ezen nevetni kezdtem.
- Ez tényleg így van. Mondjuk, nem is tudom elképzelni szoknyában és fodros felsőben.
- Pedig mikor megismertem, pont úgy nézett ki. Olyan volt, mint te. Barna haj, ártatlan tekintet, szoknyák, szandálok. Csak akkor tudtad meg, kivel van dolgod, ha megszólalt. A stílusa már akkor is... hm... egyéni volt.
Megérkeztünk a házunkhoz. Silver beparkolt, kinyitotta nekem az ajtót, és segített kiszállni. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt, így meghívtam egy kávéra. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy nem akartam még, hogy elmenjen.
- Igazán helyes kis ház. – mondta mosolyogva, és a falra kitett képeket nézegette, amiken – mert miért is ne – én vagyok, kiskoromban.
- Köszönöm. Még anyukám rendezte be valamikor. Azóta nem nagyon változtattunk rajta.
- Jól tettétek.
A kávé illata betöltötte a nappalit. Mozgást hallottam odafentről, majd Liza jelent meg a lépcsőn. Nem tudtam mit csináljak.
- Helló, Rencsi! – mintha mi sem történt volna, elképesztő.
- Szia. Hogyhogy még itt vagy?
- Azt hiszem, eléggé egyértelmű. – ekkor meglátta Silvert, aki épp a mosdóból jött. – Hű... Helló, Liza vagyok.
- Üdvözlöm, kishölgy. Szólítson Silvernek.
- Hol voltál, hogy ilyen göncben vagy? – kérdezte tőlem.
- Hát... én...
- Álarcos bálon. – Silver gyorsan kapcsolt. Egyszer majd megköszönöm neki. – Reni ismeri az édesanyámat, aki meghívta őt.
- Pöpec egy ismerős. – vigyorgott a barátnőm.
A lépcsőnél ismét mozgás volt, de most Ricsi jött le. Mikor meglátott, mosolyogni kezdett, de mikor meglátta Silvert, azonnal elsötétült az arca.
- Te meg ki vagy?
- Parancsol? – Silver illedelmes mosollyal eresztette el a füle mellett az egyébként feltűnően lekezelő hangnemet.
- Azt kérdeztem ki vagy, és mit keresel a házamban?
- Ennek az ifjú liliomnak vagyok boldog ismerőse. Hazakísértem, mert úgy gondoltam, nem örülne a családja, ha ilyen kései órán egyedül jönne haza.
- Hát nagyon köszönjük, de mostmár itt van, úgyhogy mehetsz is.
- Ha a hölgy hazaküld, majd megyek. – Silver arcán egy kis sértődöttséget láttam.
- Reni, küldd haza. Most.
Ricsi rám se nézett, végig Silvert bámulta. Éreztem, ahogy gyűlnek a könnyek a szememben. Nem tudom elhinni, hogy a bátyám így lejárat. Elegem van, hogy mindig megszívom. De nem. Nem szabad ilyen gyengének lennem. Debi is megmondta, nem vagyok nebántsvirág.
- Ne parancsolgass nekem! – kiáltottam a bátyámnak. – Ha azt akarom, Silver akár itt is alszik, és neked nincs beleszólásod! Ez nem a te házad, ez mindannyiónké. És ha nincs több mondanivalód, akkor jó éjszakát!
Liza eltátotta a száját, Silver pedig elégedetten mosolygott. Ricsi már épp szólásra nyitotta a száját, mikor megszólalt a csengő.
- Majd én beengedem, úgyis megyek ki. – ajánlotta Liza. – Helló, prücsök! Cső, Ricsi!Viszlát... szépfiú.
Liza kiment, Debi pedig bejött. Nem számítottam a látogatására, de örültem neki. Csak épp azt nem tudtam, honnan tudja, merre lakom.
- De örülök, hogy jól vagy. Követtelek titeket idáig, hogy biztos legyek benne, hogy hazaérsz, de annyi ideje voltatok már bent, azt hittem rád mászott ez a perverz idióta. – ujjával Silver felé bökött.
- Épp oly elbűvölő amit mondasz, mint te magad.
- Kuss legyen, hipó-fej. Egyben vagy? – fordult felém.
- P-persze.
- Na jó, és ő ki a franc?! – Ricsi feje már a bíborvörös színében játszott.
- A barátnőm, Debi.
- Örvendek. Dér Debóra. – Debi kinyújtotta a kezét a bátyám felé.
- Kiss Richárd... Basszus! Mi a szart keres nálad egy stukker?
- Ó még ez is... – Silver fáradtan nyögött fel. – Drága Liliomszál, ha nem baj, én most távoznék. A társaság sem épp ínyemrevaló, és az időpont sem.
Egy kártyát nyújtott felém, feltette a fejére a cilindert, és elment. Ricsi még nézte az ablakból, hogy biztosan elment-e, én viszont felrángattam Debit a szobámba, és kérdőre vontam.
- Azért vittél el erre a koncertre, hogy szimatolhassak utánad?
- Mi van? – meghökkenve nézett rám. – Te... öh... szimatoltál utánam?
- Én kérdeztem, Silver pedig vagy válaszolt, vagy nem. Attól függően, hogy mennyire jutott eszébe a fegyvered.
- A rohadék.
- Én faggatóztam. Nem tehet róla. – mondtam halkan.
- Ne védd már azt a szarzsákot. – sziszegte, majd az ajtónak támaszkodott, s karjait keresztbe vonta maga előtt.
- Nem védem... csak nem érdemli meg, hogy így beszélj róla.
- Pontosan azt érdemli, amit kap tőlem. Egy aljas... – lassan kifújta a levegőt. - ...dög. Nem is tudod, mennyire.
- Azért, mert kikezdett veled, mikor az apádat gyászoltad?
Mire kimondtam, már megbántam. Debi arca pillanatok alatt visszaváltozott a kislány tekintetévé, később hihetetlenül komoly felnőtté vált, majd csak a düh maradt. Előrántotta a Glock-ot, és kiviharzott a szobámból.
- Hová mész? – kérdeztem, miközben utána rohantam a sötét utcán.
Debi mégcsak nem is futott. Neki ez egy kicsit erőltetett menetnek számított, de egyébként csak gyalogolt, nem rohant, én mégis lihegve szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Az ég barátságtalanul sötét volt, mintha Debi gondolatait tükrözné. Féltem, ha erre gondoltam. Nem akartam tudni, milyen is ez a lány valójában, és mégis szimatoltam utána. Csodáltam őt, pedig féltem tőle. Vagy talán pont ezért?
- Hé, Debi! Várj már! – hátra se nézett. – Kérlek!
Lassan megfordult, és rám nézett. Szemében olyan dühöt láttam, mint még soha senkiében, de amint végignézett rajtam, elnevette magát. Tényleg szánalmas látvány lehettem. Ott rohantam a lila báliruhában, és otthoni klumpában. Az egyiket sikeresen el is hagytam, és épp most próbáltam visszatuszkolni a lábamra.
- Igyekezz, te kis szerencsétlen. – mondta, és halkan kuncogott, de aztán ismét megkomolyodott. – Jobb lenne, ha visszamennél.
- Hová mész? – kérdeztem.
- Van egy kis beszédem a hímringyóval.
- Silver?
- Ki más? – ezt úgy mondta, mintha olyasmire kérdeztem volna rá, hogy tényleg kerek-e a Föld.
- Én is veled megyek. – mondtam dacosan.
- Minek?
- Látni akarlak, amikor dühöngsz.
- Ez nem lesz dühöngés. Ha mázlija van, egészen lenyugszom, mire odaérek.
- Tehát csak a belét téped ki. – állapítottam meg epésen.
- Igen, és akkor még jó kislány vagyok.
- Félek tőled. – suttogtam, de azért elvigyorodtam.
- Üdv a klubban. A tagsági díjakról majd később. – felelte, és elindultunk.
Fogalmam sem volt róla, hogy Silverék ott laknak, ahol a koncert előtt találkoztunk velük, márpedig így van. Amint beléptünk a szobába, Debi Silvernek rontott.
- Te strici! – ordította. Komolyan gondolkozom rajta, hogy elkezdek listát írni Silver beceneveiről. Az előbb még hímringyó volt, mostmár strici is. Bravó.
- Valami gond van, kedves? – kérdezte Silver, de látva Debi arckifejezését, felkelt a székről, és felkészülten várta azt a jobb egyenest, amit Debi mindenféle megjegyzés, vagy indoklás nélkül csatolt a kedves megszólítás mellé.
A következő pár perc félelmetes volt. Silver megragadta Debi bal kezét, mire ő a jobbal rászegezte a Glockot. Ekkor Silver előkapott egy kést, és Debi oldalához nyomta. Debi válaszként kibiztosította a fegyverét. Silver elmosolyodott, majd rendes röhögőgörcse lett.
- Mi olyan kibaszottul nevetséges?
- Drágám, te sosem javulsz. Azt se tudom, mit tettem, de akár meg is halhatnék, ha nem ismerném minden mozdulatodat.
- Öntelt pöcs.
- Szavaid akár a hajnali szellő simogatása. – Silver szemtelenül vigyorgott Debi arcába, ujjai a Glock csövén játszadoztak. – Tedd el szépen a kis játékszered, mielőtt elmegy a jókedvem.
- Most jönne az a rész, hogy én baromira befosok? Hát bocs, de átírták a forgatókönyvet.
- Te akartad. – Debi óriási pofont kapott, s mire visszafordult, Silver kicsavarta a kezéből a Glockot, és rászegezte. – Figyemeztettelek.
- Hagyjátok abba! – kiáltottam, mire mindketten rámnéztek, majd Silver csalódottan leeresztette a fegyvert.
- Pedig olyan jó jelenet volt...
- Mindig elrontja a szórakozásom. – kesergett Debi, majd visszavette a fegyverét, és mindketten leültek egy-egy fotelbe.
- Ti csak szórakoztatok?! – ziháltam.
- Imádják egymást kifingatni. – közölte a belépő Hattyú, majd Debi mellé ült.
Hattyú szokás szerint félmeztelenül volt. A selymes anyagú, bő nadrág finoman ringott körülötte minden lépésénél. Hosszú haját lófarokba fogta, felkarjain réz kardíszek voltak. Belepirultam, mikor rám nézett.
A szoba egyébként régies bútorokkal volt berendezve. Bal oldalt óriási ablakon keresztül áradt be a hold fénye, az ablak mellett roskadásig pakolt könyvespolcok álltak. A szemközti falat ruhásszekrények takarták, mind sötét fából készültek, s a lakkréteg már megrepedezett rajtuk. Némelyik nyitva volt, s régi stílusú, csipkés, de mégis férfi ruhák tömkelege lógott ki belőlük. Itt-ott bőrruhák, és egyszerű fehér ingek is voltak. Feltételezem, a legtöbb ruha Silveré. Tényleg egy hímringyó. Ne már!
A jobb oldali falat csak egy óriási zöld bársony függöny fedte, gondolom, az ágyak mögötte lehetnek. Itt, az ajtó mellett jobbra a fennmaradó szabad falfelületet tükör fedte. Gondolom Silvernek bájolgásra, és Hattyúnak táncoláshoz. Remek egy páros.
Középen egy szépen faragott, aranybarna fából készített dohányzóasztal volt, rajta gőzölgő kávéval. A csészék apró, arany mintával díszített porcelánok voltak. A fotelek, amin Silver és Debi ültek, zöld bársonnyal voltak kárpitozva, a karfák aranybarnák voltak, a zöld anyagon apró arany indák tekeregtek. A nyakamat rá, hogy Silver rendezte be a szobát.
- Helló, Caine. Hova-hova így kinyalva? – kérdezte Hattyú, mire megpördültem. Mögöttem, az ajtóban Caine állt, bőrnadrágban, fehér ingben, nyakán bőrszíjjal. Csatokkal díszített csizmája a térde alá ért.
- Sz...szia. – köszöntem kissé dadogva.
- Sétálni megyek. – felelt halkan az öccsének, az én köszönésemet figyelembe sem véve.
- Veled menjek? – kérdezte Hattyú.
- Kihagynám.
- Akkor vidd el Nagát. Biztos jól szórakoznátok. Vagy a pöttöm csajszit. – itt felém bökött.
- Hattyú, azonnal hagyd abba. Caine-t, és a Liliomot is megbántod. – Silver szikrázó tekintettel meredt öcsére.
- Jól van már... úgyse vinne el magával senkit.
Caine rezzenéstelen arccal odasétált hozzám, és kinyújtotta felém a kezét.
- Eljönnél velem? – a hangja még mindig halk volt, bizonyára ez a normál hangszintje.
Silver még a csészéjét is elejtette. Naga röhögőgörcsben tört ki, Hattyú pedig próbálta takarni vigyorát de nem ment neki.
- Biztos jól hallottam az előbbit? – kérdezte Silver, és odajött hozzánk.
- Igen. – felelte Caine. – Megkívántam a leányzót.
Silver megragadta a karom, és magához rántott.
- Hozzá ne merj érni. – sziszegte a bátyjának, ám ekkor egy fegyver kattant.
- Te se. – Debi Silver halántékához nyomta a Glock csövét.
- Tedd el, Debi. – mondtam. – Elmegyek Caine-nel.
- Ha gond van, hívj. – mondta Silver, és egy telefont nyomott a kezembe.
Istenem, mennyire jó lenne most hívni őt... Hogy átöleljen, hogy megnyugtasson... Hogy azt mondja, amit mindig: nem lesz semmi baj. Elhinném neki. Mindent elhiszek neki. Szeretem...
5.rész
Van, hogy nem tudsz ellenállni... mondjuk egy csokinak, vagy egy finom forró csokinak, hiába tudod, hogy az ára most éppen arra kéne, hogy megvedd a teafiltereket, amiket már két hete lefoglaltattál a mai napra, mert ritkán hoznak olyat a boltba. Ez még nem is olyan nagy dolog, de ha egy férfinek nem tudsz ellenállni, arra még nagyon ráfázhatsz később... Főképp, ha akkora balek vagy, mint én...
- Azt azért megmondhatnád, miért hívtál el magaddal. – mondtam Caine-nek.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kihasználtalak.
Caine az a fajta szépfiú volt, aki tudta, hogy dögölnek érte a nők, de nem tudta megérteni, miért. Most is csak édesen mosolygott, és nem igazán tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel, hogy együtt sétálgatunk a csillagokkal teli ég alatt. Az egészet csak az rontotta el, hogy a klumpám iszonyú röhejesen csattogott.
- Nem is esel nekem, hogy miért használlak ki, vagy valami? – kérdezte.
- Nem hiszem, hogy lenne értelme. Meg... biztos jó okod volt rá... mármint... mindegy.
- Nem, nem mindegy. Mondd el. – megállt, és felém fordut.
- Hattyú eléggé undok volt veled. Asszem... arra célozgatott, hogy nem mersz elhívni senkit. És hát... az egész szobában én voltam a legnagyobb balek, aki úgysem mer ellentmondani. De ez nem baj. Nem érdekel, ha kihasználnak.
- Naga ugyanezért letépné a fejem. – nevetett. – Tudod, én is eléggé... balek vagyok. Az, hogy téged hívtalak el, számomra óriási dolog.
Tudtam, hogy nem tetszem neki. Egyszerűen nem úgy nézett rám. Akkor viszont miért lenne olyan nagy dolog egy akaratgyenge libát rávenni bármire is? Szerencsére nem kellett kérdeznem semmit, magától folytatta.
- Gondolom feltűnt már, hogy tetszel Silvernek...
- Aham, már értem. Ő a vezér köztetek, ezért volt nagy dolog, hogy pont az ő... "prédáját" hívtad el.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
- Nem, nyugi, semmi gond. – mosolyogtam, de azért tényleg megbántott egy picit.
- Vigyázz Silverrel.
- Mert?
- Csak.
És innentől meg sem szólalt. Csak sétáltunk, és sétáltunk. Aztán persze visszamentünk az albínó-lelőhelyre. Mikor beléptünk, négy számomra ismeretlen ember volt még bent. Mind Debivel beszélgettek, és a fegyvereiket hasonlítgatták. Elképesztő arzenál volt, nem is tudtam, mi micsoda.
- Basszus. – nyögte Debi. – Nem akartam, hogy még jobban belekeveredj, de mostmár sanyi a nemes gondolataimnak. Azt hittem, már nem jöttök vissza. Na mindegy. – a négy idegen felé bökött. - Ők itt az én kis segédbandám.
Egy magas, határozott, és büszke lány lépett elém. Fekete haja a könyökéig ért, és elegánsan kócosan omlott vállaira. Fekete kosztümnadrág, egy vörös selyemblúz, a kosztüm kabátja és egy fekete lapos cipő volt rajta. A kabátka ujjai a könyökéig fel voltak vágva belül. Amint felém nyújtotta a kezét, egyértelmű volt, miért. Alkarjain egy-egy tőr villant meg, sőt a vállánál megláttam a barna bőr vállszíjat. Valószínűleg nem vízipisztolyt hord magánál...
- Chirsten vagyok. – mondta egyetlen apró mosoly nélkül.
A szemei csodálatosan zöldek voltak. Fehér bőre mellett még feltűnőbb volt sűrű, fekete szempillája és cseresznyepiros ajkai.
- Öh... én... Én Reni vagyok.
- Csodás. Ő itt Susan, a profi betörőnk és számtech zsenink, a melák pedig Bratt.
Az említett lány pici volt, ám annál eszelősebb. Tüsis szőke haja a zselének köszönhetően a szélrózsa minden irányába meredezett, szemei egyfolytában a szobát pásztázták, a vigyora pedig egyenesen elvetemült volt. A ruhának nem mondható szerelése a testére tekert bőrszíjakból állt. Mikor felém fordult, sebtében megnyalta az ajkait, és félig röhögve mondta:
- Cuki a rucid.
A "melák" rám se hederített. Tipikus izomember volt, összefonta karjait maga előtt, terpeszben állt, és feszített. Rövid barna haja, és szinte fekete szeme volt. A ruháján nem aggódott sokat. Fekete póló, farmer, bakancs. Nem szólalt meg. Gondolom három funkciója a "Gyere" az "Üss" és a "Kussolj". Változatos egy életforma.
- És te? – kérdeztem, és a fotelben ülő kislányra néztem.
Hófehér bőrű, szőke hajú, törékeny teremtés volt. Fehér, fodros ruhája térde alá ért, fehér zokniján csipkeszegély díszelgett, fekete cipellői tökéletesre fényezve. Óriási, zöld szemei kislányosan kíváncsian meredtek rám. Annyira ártatlan volt. Vajon ő miben profi? Nem lehet fizikailag kimerítő dolog, hisz ez a kislány még tíz sincs! A pirotechnikában lenne jártas? Esetleg ő lenne az "ész" a csapatban? Vagy talán a kínzás a szakterülete?
- Ő Chirsten hisztis kishúga, akit szinte sosem tudunk lekaparni magunkról. – mondta Debi.
- És ennyi?
- Miért mit vártál? Jahán, értem... Azt hitted... – nevetni kezdett. – Azt hitted ő is a csapat tagja?
Erre mind nevetni kezdtek. Még a kislány is! Én meg csak álltam, és égtem. A melák hátbavágott.
- Ez jó kör volt, kisanyám! – és vihogott tovább. Remek.
Kopogtak az ajtón. Egyszerre mindenki elhallgatott.
- Vendéget vártok? – kérdezte Debi Silvert.
- Nem. – felelte, és maga mögé húzott.
Chirsten előkapta a fegyverét, a többiek szintén. Susan belökte a kislányt egy szekrénybe, Debi pedig az ajtó mellé lépett. Fogalmam sem volt, mi történik, de nem kérdezhettem semmit. Megint kopogtak. Aztán megint. Aztán szétlőtték az ajtót.
- Ó, milyen kedves fogadtatás. Nem felelnek a kopogásunkra, majd hat fegyver szegződik ránk.
Debi a fickó mögé lépett.
- Hét.
- Ó, elnézést. Hogy is gondolhattam, hogy a híres-hírhedt Naga nem lesz itt, hogy védje a kis énekesét.
- A meló az meló. – mondta Debi. – Na tedd le a stukkert. Meg a társad is.
A két alak engedelmeskedett. Az, amelyik eddig beszélt, alacsony volt, és kicsit kövérkés. Fekete kabát volt rajta, alatta öltöny. Naná, hogy az is fekete. Ősz haját hátrafésülte, kezét bőrkesztyű fedte. A társa, szöges ellentéte. Magas, vékony, fiatal néger férfi. A fekete szín nála is mindenek feletti volt, de ő farmerban és garbó nyakú pulcsiban feszített. Kezében egy gépfegyvert szorongatott, de Chirsten kedves térdrúgása után letette.
- Na, mi kéne, ha volna? – kérdezte Susan vihogva, és megnyalta a néger fülcimpáját. Csoda, hogy felérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése