Élet-jelenetek...

Az emeleten vagyok. Körben zenetermek, innen furulya, onnét gitár, máshonnan zongora hangja szűrődik ki. Unatkozom. Még 20 perc, mire elkezdődik az órám. Körülnézek. Az egész épület olyan természetes. Szinte minden fából van, a fal borítása, a székek, a díszlet, minden... Olyan, mintha az egész lélegezne.
Az emelet felül csupán egy körfolyosó, és tantermek, melyek innen nyílnak. Középen viszont le lehet látni a földszinten lévő előadó-színpadra. Én is itt fogok vizsgázni év végén...
Odalenn emberek ülnek a színpaddal szemben felsorakoztatott székeken. Sokan mosolyogva beszélgetnek, egyesek az órájukat nézik idegesen. Rögtön látni rajtuk, hogy ki hozza ide a gyermekét szeretetből, és ki az, aki csak azért, mert ez a "Bartók zenesuli"... Végülis, a kicsinek meg kell felelnie a családi követelményeknek...
Nyílik az ajtó a folyosó túlsó végén. Egy kislány jön ki, boldogan, táskáját még rángatja a vállára. Tanárnője integet neki. "Ügyes voltál, siess haza!" - mondja. Ám amint a kislány elrobog mellettem, és leugrabugrál a lépcsőn, a tanárnő arcáról eltűnik a mosoly, sóhajt egyet, és azt mondja magának: "Na végre elment..." Megvetően nézek rá, nem értem, miért tanár az ilyen. Pillantásom láttán lehajtja fejét, visszamegy a terembe, felkapja táskáját, és elviharzik mellettem.
Ekkor a mögöttem lévő ajtó nyílik ki. Egy lány jön ki, velem egy idős lehet, és az én tanáromhoz jár ő is... A portára igyekszik, kottát másoltatni. Mikor visszajön, szuszog. Sietett vissza, szeret énekelni. Odabentről a hangját, a skálázást és nevetést hallok. A tanárnő nagyon kedves. Velem is mindig az. Csak az nyugtalanít, amit az előbb láttam. Az a másik nő...
Ismét elönt a méreg, nyugtatásképp megint a lentieket bámulom. Egy nagymamát épp most ölel át az unokája. A kis dialógusuk még most is itt cseng a flemben.
"Képzeld,azt mondta a tanárnő, hogy ha így folytatom, akkor mindenki irigyelni fogja az állásomat felnőttként."
"Mert mi leszel?"
"Nem tudom, ami összejön. De amit leglehetségesebbnek látok, az az, hogy zenész leszek. Vagy kommentátor a Forma-1-en. És akkor mindig bekapcsolod a TV-t, hogy meghallgasd, ahogy beszél az unokád, jó, nagyi?"
"Persze."
A nagymama megsimogatta a pici fiú fejét, mire annak lecsúszott a szemüvege. Ügyetlenül kapott utána, minden mozdulata olyan gyenge volt. Elgondolkodtam, hogy vajon hogyan végzi majd ez a fiú. Lehet, hogy tényleg zenész lesz. De milyen zenész? Sikeres, vagy nem? Ha sikeres lesz, tud vele bánni, vagy lezüllik? Esetleg megutálja a hangszerét? Vagy a nagymamája, akihez szemlátomást nagyon kötődik, vajon megéri-e mindezt? És a kisfiú vajon elég erős-e ezekhez a nagy célokhoz? Rengeteg dolog vár erre a picike fiúra, aki még semmit nem tud az életről... Mégis már most azon gondolkodik, hogy "mi lesz, ha nagy lesz". Ez számomra rémisztő.
Magamat láttam benne. A másodikos kis Amarut, aki copfosan ugrabugrált haza a járda szegélyén, és kitalálta, hogy ügyvéd lesz, és mindenkit megvéd a gonoszoktól, és aki ártatlan, azt megmenti. Azóta persze megkaptam a kellő információkat, hogy ez valójában hogy működik. És mily meglepő, már nem akarok ügyvéd lenni. Nem tudom, hogy mi leszek... Újságíró... most ez a legvalószínűbb. És ha mázlim van, azt írhatom, amit szeretnék. Ha meg nem, akkor idióta tinilányok menstruációs vagy maszturbálási problémáira fogok válaszolni. Ilyen az élet. Hiába csinálod azt, amit szeretnél, azt is tönkre tudják vágni....

UI: Az élet szép! De tényleg!