Nézem a TV-t, és hánynom kell tőle. Rengeteg ostoba reklám mosolygó anyukával, felelősségtudatos, kedves apukával és születésüktől fogva tökéletes gyerekekkel, akik minden bizonnyal már két hónaposan maguk készítették el a délutáni teájukat. Na hagyjuk már... Mindenki tudja, hogy ez nem így van a valóságban. A gyerekek igenis tudnak rosszak lenni, anyuci igenis lehet felelőtlen és egoista, apuci meg jól elveri ezért, persze csak miután az alkohol már megfelelő önbizalmat adott neki.
Soha az életben nem tudnak olyan családot összerakni, ahol reggel mindenki mosolyogva, - ja és anyuci kisminkelve - kel fel az ágyból! Hát az agyam eldobom! És ezzel etetik az embereket, és emiatt lesz mindenkinek depressziós hangulata, mert úgy érzi, az ő élete már nem is lehet teljes, mert a családja nem olyan mint az a kibaszottul tökéletes amerikai álom!
Emberek! Van ám élet attól, hogy szar benne valami! Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyire jó lenne egy ilyen család. Ha felcsináltatnám magam, nyugodtan odamehetnék az apámhoz, hogy "Ó, szuper-apu ne hari, de félrekeféltem, és most picit tele van a pocim." Mire ő persze mosolyogva felelné: "Semmi gond, drága lányom, megyünk és anyuci majd fogja a kezed míg kikaparnak." És akkor jönne a családi nagy ölelés, és baromira örülnénk, hogy mi mindent meg tudunk oldani.
Hoppá! Hiszen ez nem lehetséges, hiszen egy ilyen tökéletes családban bizonyára én is tökéletes lennék, és nem csinálnék ekkora butaságot. Hát persze.
Én is tökéletes lennék, meg az anyu meg az apu meg a tesóim is. És soha nem kérdeznének semmit, mivel szuperintelligensek is, és mindent tudnak, csak az alapvető dolgokat nem, ezért az olyan baromságokra, mint "Ha valaki köhög, akkor mit mondunk neki?" simán rákérdeznének, és persze a szuper-anyu – aki szerintem inkább szuperaberrált - csuklóból rávágja, hogy "Robitussin." és akkor yipee, megint olyan rohadtul tökéletesek voltunk, hogy csak na.
Na ne... Rendben, nem jó az se, ahogy most élek, de azért EZ tényleg kiborítana. Mert olyan rohadtul rózsaszín, hogy már érzem, hogy sorvad az agyam csak attól, hogy rágondolok.
A kedvencem az, amikor valamelyik szuper-családtag beteg lesz. Mindenki körülötte ugrál, sajnálják, pihentetik. Hagyjanak már a hülyeségeikkel. Majd rögtön odaülök az apuci mellé, hogy "Jajj, apuci, hol fáj? Hozzak teát?" Ugyanmár! A valóságban mindenki cseszik rá, hogy mi van veled. Vagy azért, mert jó a családod, vagy azért, mert bűnrossz. A jó család tagjai folyton dolgoznak, hogy megéljenek, nincsenek otthon veled, majd meghalsz, mire kimész abba a rohadt konyhába egy pohár vízért, hogy bevedd azt a maréknyi szart, amit felírt a doki, a rosszcsaládban meg nem hogy simán szarnak rád, még dolgoztatnak is. Ha szólsz, hogy fáj a fejed, akkor meg "Na persze, ha porszívózni kell, akkor rögtön fáj a fejed." Ha már baromira haldokolsz, akkor egy napig talán hagynak feküdni, de másnap már úgyis robotolni kell. Söprögess, porszívózz, moss, teregess, mosogass, pókhálózd le a szobákat, pakolj el a tesóid után, sikáld le a csempét, stb, stb, stb.
Nemrég lázasan, gyulladt füllel, szédelegve tépkedtem a gazt a lépcső zugaiból, meg a járda első kockáját is megcsináltam. Mikor apám hazaért, és megmutattam neki, nem megköszönte, hogy betegen is segítek, hanem rámrivallt, hogy "És a járda többi részét miért hagytad gazosan?!" Azért, mert annyira megszédültem, hogy majdnem ráestem a biciklire. De inkább nem mondtam neki semmit. Mikor másnap már nem tudtam felkelni az ágyból, apám bejött, és odavetette az ajtóból: "Na mivan, megdöglesz?" Mondtam válaszként, hogy nem, nincs akkora mázlija.
Ma bement a dokihoz a bokája miatt. Közölte, hogy ha begipszelik, itthon fog feküdni, és én fogom kiszolgálni. Mondtam, hogy "Persze, majd úgy, ahogy te is engem." Le lettem kussantva. Mikor anyámnak elmeséltem, csak rántott egyet a vállán. Már megszokta, hogy így élünk.
Na, ez az a rohadtul derűs igazság. Nem a jól összerakott reklámok szuper-családjai. Nem igaz, hogy mindig mindenkire számíthatsz, csak mert azonos a bejelentett lakhelyetek, meg a vezetéknevetek. Ha rábízod magad másokra, szarba kerülsz. Jobb, ha felkészülsz mindenre. Épp ezért kikapcsolom ezt a hazug TV-t, és megírom ezt a bejegyzést, mert ez minden, amit tehetek. Kiadom magamból. Elmondom nektek, akik legalább annyira törődtök velem, hogy átrágjátok magatokat ezen a bejegyzésen, és ha lehet, utána meghallgatjátok a Paramore-tól a Decode-ot, mert én ezt hallgattam végig.
"What kind of man that you are? If you're man at all..."
Blog 'n' Roll 4ever.
Ama-chan
