RókAmaru

"Sokan nem értékelik a humorom. Ha kevesebb lenne az önbizalmam, azt hinném, nem vagyok vicces."
(Anita Blake)
Ha EMO, Prinszessz, RAJ, vagy csak szimplán bunkó vagy, jobban teszed, ha nem szólsz hozzám...
Nyikita (Amaru gyilkos-énje)

2009. január 28., szerda

In Memoriam...

Fáj a fejem. Fáj a szemem. Néhány hangot hallok. „Jól vagy?” – kérdezik. Dehogy vagyok. Hogy lennék. Ilyen szarul még soha nem voltam. Új élményben van részem, ezt az érzést még soha nem kellett átélnem. Kár. Talán most jobban ismerném, ha előtte már kaptam volna ízelítőt. Bambán bámulok a tükörbe, „Te jó ég!” – dörmögöm. Olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom. Belenézek a tükörképem szemébe. Tényleg ennyire sírtam? Na, kampec a kemény-csaj image-nek... Áh, hülyeség. Szarok rá. Ha kellene, plázadöggé változnék, hogy megváltoztathassam, ami történt, de nem lehet. Elködösödik a szemem. Emlékképek jutnak eszembe, nagyon régiek, már szinte el is felejtettem őket.

Kis koromban látom magam, elsős, vagy másodikos lehettem. Már nem tudom. Suli után a szemben levő napköziben maradtam. Hirtelen az is eszembe jut, hogy mézes kenyér volt az uzsonna. Igazából nem voltam napközis. Papámat vártam, aki kivételesen megkért, hogy maradjak ott, míg értem jön. Dolga volt. Nem messze, de a rossz lábaival lassan tette meg a plusz utat. Mire rájöttem, mit csinálok, már rég összekoszoltam magam. Végülis, ez természetes velejáró, ha a homokozóban fetrengek. Mikor megláttam a koszos ruhát, megijedtem. Tudtam, hogy Papa nem bánt majd. Nem is kiabálni fog, csak megcsóválja a fejét, és annyit mondd: „Most ezt miért kellett Vivike?” Emlékszem, majdnem elsírtam magam, mikor ezt kérdezte. Azt hittem, utál. Olyan hülye voltam. Szerencsére, Papa megfogta a kezem, és így mentünk haza. Otthon megint az a finom, papa-féle tea várt. Imádtam. Rengeteg dologra rászoktatott még kiskoromban. A teára, a Sport szeletre, az angol nyelv érdekességére, az olvasásra, a Beatles-re, és általában a jó zenei stílusokra. Rendre, és illedelmességre akart tanítani, több-kevesebb sikerrel. Szerettem vele élni. Szerettem, hogy senki sem ehetett a szobában, de ha anya elment dolgozni, nekem behozta a TV elé a tejbegrízt. Imádom a tejbegrízt. Most hánynék tőle.

A következő kép, ugrás az időben. Negyedikes, ötödikes, talán hatodikos lehetek. Papa részeg. Anya ilyenkor rosszallón nézett rá. Az apját látta, alkohollal a kezében. Én ezt nem tudtam elhinni. Nem akartam. Mindig úgy tekintettem rá, mintha ő csak egy hasonmás lenne, aki helyettesíti Papát, míg alszik. Időnként mindenki elfárad. De aztán felébred. Papa is felébredt, és én megint imádtam. Nézegettem a régi képeket róla. Dobos és énekes volt a kezdetben Jailers, később Victors néven futó zenekarban. A Viktor egy szép név, és valahogy illet Papámhoz, de persze, én sosem szólítottam így. Rádiózott. Remekül főzött, és kínosan ügyelt a ház tisztaságára. A kertje is szép volt, amíg tudta gondozni. Asztalosként végzett, és remekül bánt a fával. A ház több bútorát is ő készítette, és azt a szép sast is ő faragta. Csak az egyik szárny készült el hozzá. Azt hiszem, mostmár örökké befejezetlen marad.

Ismét más kép. Talán nyolcadikos vagyok, Bakonyba készülök a nagybátyámmal. Ilyenkor mindig náluk alszom indulás előtti napon. Papa minden évben nagyon örült nekem, és mindig megkért, hogy maradjak majd pár napot, ha visszajövünk. Bár többször maradtam volna ott. Mindig reggeli várt az asztalon, mire felébredtem. És az a finom tea.

Akkor is épp teáztam, mikor úgy két hónapja, lehozták hozzánk. Akkor már alig tudott feljönni a lépcsőn. Ágynak dőlt, anyukám pedig ápolta. Mindig kért, hogy menjek be hozzá beszélgetni. Próbáltam minél többször, de mostmár úgy érzem, nagyon kevés volt. Az utolsó napokban minden beszélgetés végén sírtam. Mindig mondta, hogy ne sírjak, csak majd később. És persze ne idegeskedjek. Na igen. Minden vasárnap úgy mentem el a koliba, hogy imádkoztam, hogy pénteken még éljen, mikor hazaérek. Kezdetben kijött enni az asztalhoz. Később már nem tudott. Az egyik utolsó beszélgetés során végre el tudtam neki mondani, hogy milyen büszke vagyok rá, hogy az ő unokája lehetek. Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, és addig szorította, míg el nem fáradt. Végig a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ő is büszke rám, és fél, hogy elveszítjük egymást. Iszonyúan fáj az a tekintet. Kísért. És mégis, olyan jó emlékezni rá. Pár hét múlva már muszáj volt bevinni a kórházba. Addigra teljesen lefogyott, apukám vitte a kocsiba. Ott még én takargattam be, átöleltem, és megkértem, hogy vigyázzon magára. Eddigre már csak nagyon halkan tudott beszélni, de hallottam, ahogy azt mondja: „Hát, drágám, nem valószínű, hogy látjuk még egymást.” Sírva mondtam neki: „Dehogynem.” Kiszálltam az autóból, és a szintén síró anyukámhoz mentem. Átölelt, nyugtatgatott. „Tartsd magad, amíg elmegyünk. Ne tedd neki még nehezebbé.” Igaza volt. Nem volt jogom hozzá. Ha ő eddig tartotta magát, nekem is muszáj. Anya ért a kórházi dolgokhoz, mivel régen ott dolgozott. Azt mondta, Papának iszonyú fájdalmai lehettek, de sosem hallottuk panaszkodni. Az utolsó napokon néha felszisszent, de akkor sem mondta, hogy fáj valami. Az autó ablakára tettem a tenyerem. Papa is. Így néztük egymást egy darabig, aztán a kocsi elindult, a kezem pedig elvált az üvegtől. „Tarts ki.” – suttogtam akkor.

Bevitték a kórházba, és megműtötték, nem is egyszer. Papa azt mondta anyukámnak: „A műtét sikeres volt, időt nyertünk.” Pontosan tudta, mi vár rá. Már az elejétől kezdve. Én nem. Elvakított a remény. Többször próbáltam feljutni hozzá, de végül sosem tudtam. Mire neki lett mobilja odabent, az én kártyám lefogyott. Most szombaton mentem volna fel hozzá, de ma, este nyolc után megcsörrent a telefonom. Apa hívott. Mikor letettem, azonnal sírógörcsöt kaptam. Bezártam minden ablakot a gépen, és lementem az infó-teremből. Órákon átzokogtam, hogy miért, miért nem látogattam meg. Megpróbáltam zuhanyzással lehűteni magam. Nem ment. Szétvertem a kezem a csempén. Éreztem magamon, hogy ha lenne egy személy, aki konkrétan felelős lenne a történtekért, megölném puszta kézzel. Ez megrémisztett. De akkor eszembe jutott, ahogy Papa a kezemet szorította. Ismét képes lettem volna ölni.

Mikor kérdezték a többiek, mi történt, miért sírok, kimondtam. Mindenki részvétet nyilvánított. Akkor, Vivienne-ként kimondtam. De leírni nem fogom. Amaru, a művészibb énem, aki ír, rajzol, énekel és álmodozik nem hajlandó ezt elhinni. Nem. Ameddig csak élek, Amaruként nem engedem el. Nem fogadom el, ami történt, csak civilként. Senki sem tilthatja meg, hogy ebbe a kis vigaszba kapaszkodjak. Ő még él. Nem testben, nem itt mellettem, de él. Él a reményeimben, a személyiségemben, az elveimben, a lelkemben, az emlékeimben, és az álmaimban. Él, mert nélküle én nem élnék. Nem mondom ki, mert Vivienne-ként elfogadtam, ami történt, de így, Amaruként leírom: Nagyon szeretlek, Papa.
2009. január 27.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Minden sorod megkönnyeztem.
Rájöttem, sokkal könnyebben viselem, ha nekem fáj valami. Inkább nekem fájjon, mint nektek, akiket annyira, de annyira szeretek.

S milyen irónikus: tényleg a "lányom" vagy. Ugyanezt éltem át én is, pont harmadikos koromban - most egy kicsit úgy érzem, én vagyok a hibás, talán túl sokat átadtam magamból, a sorsomból... tudom hogy hülyeség. De csak azért van, mert nagyon szeretlek. Ha tehetném, rohannék hozzád, meg se állnék, és megölelnélek jó szorosan, mert ezt, amit érzek és gondolok, nem lehet szavakban kifejezni.

Nagyon-nagyon szeretlek drága. Csodálatos ember vagy, ezt sose feledd.

Fekete Hercegnő írta...

Talán majd egyszer, ha tompult a fájdalom s nem éget, majd vetsz egy pillantást arra a sasra. Eszedbe jut majd, hogy papád hogyan készítgette. Könnyezve készíted majd el a másik szárnyát. Nem olyan lett, mint amilyenre ő csinálta volna. Dühös leszel magadra, hogy egyáltalán megpróbáltad. És továbbra is így fog a szemedben élni, aki te nem tudsz (és nem is akarsz) túlszárnyalni. És ez így lesz jól. S ha ilyen nagyszerű unokája volt, mint te, akkor boldogabban hagyta maga mögött az árnyékvilágunkat, mint gondolnád. Most már mindig veled lehet.

Amaru-chan írta...

Csak egyszerűen köszönöm nektek :)

Zéta írta...

Kicsi Vivienne! Mivel tudnám Neked könnyebbé tenni azt, ami most történik Veled? Olvasom írásodat csorognak a könnyeim, és azt a tehetetlenséget érzem amit már sokszor. A papád úgy gondolom boldogan halt meg, hiszen volt aki szerette. Az ember öregkorára biztosan megbékél már az elmúlással, főként ha látja, hogy életének értelme volt. Ez ebben az esetben számomra nem kétséges, hiszen itt vagy Te egy csodálatos személyiség, akinek a kialakulásában Ő nélkülözhetetlen szerepet játszott. Azt hiszem minden nagypapa ilyen unokáról álmodik, akinél a szavai termékeny talajra hullnak, és ezáltal a gondolkodása átmentődik a következő generációkba. Talán csak ennyi a halhatatlanság titka. Próbálj meg annak örülni, hogy ismerhetted, hogy ennyi időn át Vele lehettél, és az emlékeid senki sem veheti el Tőled amíg csak élsz.

Atomnyul írta...

Hallottam a szavaid és a zokogásod, amikor rád zuhant ez a fájdalom, és valamennyire talán még meg is nyugtat, hogy éjszakára egy ilyen szép érzéssé szelídült, még akkor is, ha még mindig éget téged belülről hiánya. Soha ne bántsd magad. Még sokat tehetsz, hogy büszke legyen rád.

"Ha kimondod a nevem, örökké élek."

Névtelen írta...

Tudod Te legalább elmodtad neki, amit akartál!
Én nem tettem meg, mert úgy féltem ,hogy elvesztem ,hogy akkor sem hittem el mikor már tudtam....
De nem is számít, tudja úgyis remélem ,de azért jó lett volna..

Fujimum írta...

Látod én csak most tudtam elolvasni,és most ugyan úgy fáj,mint akkor,és,mint most,amikor jönnek a farmosi napok és a program ajánlóban ott van Máté Péter dalokat énekel Mosonyi Ferenc..mindíg szerette és mindíg arra készült,ha lejön ide együtt elmegyünk.De már késő és én nem hiszem,hogy lenne erőm kimenni és végig hallgatni,pedig biztos,hogy ő ott lesz,ül egy sarokban,elegásan,hogy megadja a tiszteletet a másiknak,hallgatja,fanyar mosollyal,ha icicpici hibát észlel,mint,ahogy ez jóbarátok között szokás,de már nem mondja nekem:Licike indulhatunk?Most már érte is szól az elmegyek,és ők ülnek a Tóth Sanyival,és Hendrixről,Lennonról,és persze a Victorsról és a Mosonyi Feriről beszélgetnek...De ezek az zenék már nem pezsdítik a véremet,hiába ezekre tettem meg az elsőlépéseket,hiába csiszolták ezek a kiejtésemet.Ezek a dalok már csak a félszárnyú sas karmai,és tépik a sebeket,amit a hiánya égetett a szívünkbecedwi